A létező legjobb alkalmat választottam, hogy világra jöjjek: a téli napfordulót; a Fény, az áradó, sugárzó szeretet ünnepét.
Igyekeznem kellett, hogy összejöjjön, végül szűk fél órával az egzakt fordulópont előtt kibújtam.
Mióta világ a világ, itt fordul a sötét világosba, a megszülető Fénnyel együtt a hosszabbodnak a nappalok.
Ez vagyok én, tetőtől talpig, az alatt és azon túl is: szellemem, lelkem, tipológiám alapja, ilyen vagyok; a fényért, az értelemért, a mindig Jóért, a szeretetért élek, lelkesítő vagyok – nem is lehetnék más.
A kozmikus törvényekkel összhangban, a természettel harmonizáló létezés, az ahhoz való visszaérkezés elemi vágyam a mindennapokban.
Mégsem születtem pl. Mongóliába (a nyugiba, zavartalan természeti meghittségbe, ahol egész nap loboghatna a hajam vágtató lovamon), mert ITT van dolgom, ezt választottam, ez a szellemi-lelki vállalásom és szívesen teszem.
Azért én is szívok időnként, sokszor nekem is nehéz, nekem is el tud folyni a vérem, én is meg tudok betegedni. De nem fogadom, nem fogadhatom el azokat a mentális állapotokat, amik a szenvedésről szólnak. Nem az amerikai happy smile forever-rel, hanem a valódi belső mosoly, az univerzum iránt érzett szeretetem derűje segít át az időleges próbatételeken. Én is leéltem két évtizedet, mire vissza tudtam emlékezni: mire születtem. Aztán jött még egy évtizednyi intenzív erőfeszítés (mindennapos kőkemény önismereti munka) mire kigyomláltam a legnagyobb hátráltató – személyiségem mélyén ülő, tehetetlen súlyú – elnyomó terhet: a megfelelési kényszert. 10 hosszú évembe tellett.
Ám a fény ekkor is elkísért, segített, magamban áramoltatva önmagamon tudtam segíteni.
Most itt vagyok, az Igazságot képviselem, szeretek szeretni (fájdalomban is, amikor indulat vesz körül, amikor kilátástalanság tükröződik – akkor is, igen).
Mert a szeretet a fény szolidaritása. Emberhez méltó ősbizalom tudatállapota és működtetése. És azért jó, mert jó.
