A Főnix immár gyönyörűen száll, emelkedik mind magasabbra. Rég újjáéledt egykori hamvaiból, túljutott a megerősödés fázisán. Egyre erősebb, izzó fénnyel hirdeti magabiztos, bölcsen felívelő útját. Nyílegyenes vonalat látok, ahogy röptét követem jobb kezem nyitott, ég felé fordított tenyerétől. S ha a tűzmadarat figyelve befelé összpontosítok, repeső öröm és mélységes hála járja át szívem, hogy szárnyra segíthettem.
A felemelkedő, tüzes Főnix képe magasztos, méltó a születéshez. Annyira a magaménak érzem, ami nem is csoda. Elvégre napfordulóra születtem (https://www.csipanagnes.hu/valasztottam-vilagra-jovok/), most pedig bő egy héttel járunk december 21. és a Fény megszületése után. Ám van valami, amire a legritkább esetben szokás a születés kapcsán gondolni. Pedig te is nyilvánvalónak fogod találni:
A baba világrajövetele egyben a magzati létforma végét is jelenti. Tiszta szívből örülünk az újszülöttnek, s eszünk ágában sincs azt a kilenc hónap méhben töltött időszakot gyászolni, ami e pillanatban örökre elmúlik. Ám használatos egy mondás, ami mégis emlékeztet minderre; igaz, a hétköznapok világából ered:
Amikor bezárul egy kiskapu, nyílik másik. És igen, valóban így van. Talán most halkan és finoman becsukódik egy kisebb nyílászáró, csakhogy ez kínál lehetőséget egy lényegesen nagyobb, kétszárnyú aranykapunak, hogy végre szélesre tárulhasson. A képlet tiszta és egyszerű:
Nagyobb keresztmetszet, bővebb áradás.
Egy lassanként felsejlő, majd hamarosan elérhető amolyan aranykapu segít majd. Teret biztosít, hogy többet, jobban, általam és magamból adhassak. Mindezt az eddigieknél is magasabb szinten.
Mert az emelkedés cél is, öröm is; inspirál, arról nem beszélve, hogy megunhatatlan.
Kövesd figyelemmel az oldalamat, hamarosan konkrétumokkal is jelentkezni fogok!
kép: saját
