Az Új Medicina biologikus szemléletében minden biológiai elváltozás (betegség) egy stressz hatás, egy érzelmi konfliktus következtében alakul ki (normális életvitel esetén; tehát leszámítva a sugárzást, mérgezést, természetellenes táplálkozást). Amikor az ember súlyosnak él meg egy ijedség, rémület, riadalom konfliktust (kiemelten a fészken, az otthonán, a magáénak érzett környezetén belül) és az érzelmileg megérinti, akkor a szervezete a gégeizomzat (harántcsíkolt izomszövet), a gégenyálkahártya (laphám), a hörgőizomzat (harántcsíkolt izomszövet), légcső- és hörgőnyálkahártya (laphám) elváltozásával reagál. Ez egy természetes biológiai program. Ha megengedjük magunknak a félelmet, az ijedezést, rémületet, ha úgy érezzük, megtámadnak (vagy valami megtámad), féltjük a birtokunkat (féltjük, ami a miénk – pl. munkánk, házunk, családunk, feleségünk, hozzátartozónk, felhalmozott tulajdonunk, stb.), és a veszélyeztetettség érzésére egyfajta ledermedés érzéssel reagálunk, akkor a szervezetünk elindítja a fent említett szervek szövetének sorvasztását (mert Anyatermészet elvékonyítással, azaz a dologtól való elhatárolódással reagál). Amíg aktívan benne élsz ebben a konfliktusban, addig a szövet sorvad, majd, amikor megoldottad a konfliktusod (pl. megnyugszol, hogy mégis élsz, vagy beletörődsz, hogy ez van, vagy hozol egy saját döntést az életvezetésedre és az nyugtat meg, stb.) akkor ezek a szövetek a saját szervezeted által segítségül hívott vírusok („félig automata” fehérjeláncok, melyek jelenlétére a vérből, „kísérő anyagaikból” lehet következtetni) közreműködésével helyreállítják és regenerálják a szöveteidet. Ők a szimbiontáid, segítik a saját belső egyensúlyod helyreállítását. Amikor súlyosnak érzed, hogy megtámad valami, veszélybe kerül a gyermeked, megrémülsz bizonyos tünetektől egyfajta ledermedés érzéssel, hang-elakadási érzéssel (szólnál, de nem bírsz, nem tudsz, nem akarsz), akkor szervezeted elindítja a szövet elvékonyítását, majd (optimális esetben a konfliktusod lefutását követően) vírusok segítségével helyreállítja azt.
Biologikus szemmel nézve, amit elsődlegesen tehetsz, hogy tudatosan nézel rá a saját életedre és megnyugszol (ehhez mindenkinek módjában áll a megfelelő eszközt megválasztania). A megnyugvás érzése a legfontosabb! Hogy ezt, hogyan éred el, az már a Te választásod (gazdagíthatod tudásod, rálátásod a dolgokra, folyamatokra, belső munkát végezhetsz, helyreállíthatod magadban a belső egyensúlyodat). Bármit is teszel, az hatással van környezetedre és elsősorban gyermekeidre. A gyerekek nagyon érzékenyek, képesek és meg is teszik, hogy a számukra közelinek érzett hozzátartozóik (elsősorban a szüleik) által megélt információt, mint rezgést felvegyék és magukénak érezzék. Ebbe minden bele tartozik (a félelem is információ, a problémákra adott megoldási válasz is információ). Ahogy, amilyen minőségben Te döntesz helyzetekben, azokat a mintákat adod át a gyermekeidnek, akkor is, ha abban a pillanatban nem tudsz róla. Igen, ez az egész életedre kiterjedő felelősség. Nemcsak biológiailag, de lelkileg és gondolkodás módodban egyaránt. A pszichogenetika számos oldalról igazolta annak érvényességét, hogy a genetikai territóriumon, azaz a családban állandóan fenntartott viselkedés is kivált betegséget, elindít akár daganatos elváltozásokat vagy pszichés beroppanást – szóval a jelenben véghezvitt reakcióinkkal igenis hatást gyakorlunk a leendő nemzedékre. Ez azt is jelenti, hogy felelősséggel tartozunk a következményekért, tehát nem kizárólag a mostban érdemes gondolkodni, hanem abban is; ahogy ma döntesz (ahogyan és amilyen minőségben megélsz helyzeteket) annak a mintázata, információs képe megjelenik a jövő generációjában is. Egy trauma tárolódási helye a sejtek memóriája. A sejtmag és a sejt közötti terek rögzítik azt a homeosztázist és pszichogenetikai konstellációt, amely a trauma létrejöttének időpontjában fennállt. Az elraktározott lenyomatok pedig újra megjelennek egy jövőbeli krizíspontnál. A szervezet minden sejtje emlékszik az összes traumára. Ez azt is jelenti, hogy az általad ma megélt és megoldatlan konfliktus – a sejtkommunikáció révén – megjelenhet a leszármazottaidnál egyaránt, mivel a sejtmemória nem érzékeli az időt, a teret, és nem tud különbséget tenni a trauma formái között (fizikailag megtörtént, elbeszélt, elgondolt). Ebből következően felelősséggel tartozunk még a gondolatainkért is. Akkor mit tehetünk? Tudatosságunk (rezgésszintünk) emelésén keresztül szélesebb spektrumban szemléljük a dolgokat és felelősségteljes döntéseket hozunk (a külső körülmények viszontagságaitól egészséges távolságtartással), megtéve a lehető legtöbbet és legjobb minőségben, amit saját lelkiismeretünk, szívünk és igaz hozzáállásunk diktál!
Csipán Ágnes
kép: www.pexels.com
