Mi történik a gyermekeddel, amikor szülőként elszenvedsz egy konfliktust? Mi történik például akkor, amikor félsz valamitől, aggódsz vagy aggodalmaskodsz?
Szülőként és közeli gondviselőként állandóan mintákat adsz.
Ez azt jelenti, hogy az élet dolgaira adott minden egyes válaszreakciódat a gyereked figyeli, megtanulja és ismétli.
„Honnan tudja, ha el sem mondtam neki?” „Már rég alszik, úgysem hallja.” „Előtte sosem veszekszünk.” „Miért ismételné meg?”
A verbális kommunikációs csatornákon kívül még számos lehetőséget használunk mindannyian. Felnőttként is, gyerekként is.
Olyanok vagyunk, mint egy rádió. Adás-vétel, állandóan. A kérdés az, hogy az antennáidat és a tekerőgombot jól állítottad-e be? Veszed is az adást vagy „csak” sugárzol? És vajon ez a sugárzás megfelelő a gyermekednek?
A gyermek folyamatos Vételben van. Ha akarod, ha nem.
Mindegy, hogy hol vagy, mikor mondod vagy gondolod. Amennyiben érzékeny a gyermeked (márpedig természetes körülmények között meglehetősen szenzitív), akkor felveszi az információt. Tehát nemcsak megérkezik hozzá, reagál is rá! Fizikai szinten és/vagy érzelmi szinten is.
Amennyiben még kisgyerek, akkor gondolkodás nélkül rögzíti mélytudatának tartományába.
Pontosan mit rögzít? Azt, AHOGYAN reagálsz helyzetekre.
Nem azt teszi magáévá, hogy milyen körülmények vezették oda az életedet, ami miatt te konfliktust szenvedtél el.
Azt tanulja meg, hogyan oldottad vagy nem oldottad meg a feladatot.
A megoldási mintáidat tanulja meg és teljesen magáénak érzi. Miért ismétli? A fogékony gyermekkorban a gyermek olyan közel áll lélekben a szülőhöz, hogy minden egyes megoldási válaszát, reakcióját elraktározza saját tudatába. Amikor pedig egy konfliktusos élethelyzetbe kerül a gyermek, megoldást elsőként azokból a mintázatokból választ magának, amelyeket a szüleitől „hozott, kapott”. Ez már a várandósság idejére is igaz: amit a várandós édesanya elszenvedett és nem sikerült minőségi módon megoldania, azt a gyermek egész életében görgeti, mint saját megoldandó feladatot (a fellépés gyakoriságának és ismétlődésének matematikailag számítható időbeliségét a pszichogenetika igazolta). Ezzel mindannyian így vagyunk, felnőttként is.
Anyánktól, apánktól megkaptuk a csomagot. Továbbmegyek: amit a családi generációs minta ad, aszerint játssza végig a gyerek az életét.
Ez azonban nem a felhőtlen kockaépítő játék vagy pötyi.
Olyan bábjáték, amiben marionett bábuként a „sors” rángatja végig az életen.
A „sors” ez esetben a családi feloldatlan vagy érzelmileg helytelenül megoldott élet- és konfliktushelyzetek sorozata, amelyet gyermekként felszippantunk szüleinktől, nagyszüleinktől, felmenőinktől.
Nem az a lényeg, mi történik a külvilágban, hanem az, hogy miként reagálsz rá! Ez a mintaadás, nevelés, gondoskodásviselés.
E tekintetben szülőként a felelősségvállalásod itt kezdődik. Megtanulja gyermeked a viselkedési és viszonyulási mintáidat (viselkedés = kifelé irányuló működés; viszonyulás = külső és belső megnyilvánulás).
Például: apád úgy nevelt, hogy kétszer szólt valamiért, utána jött a pofon. Te úgy döntesz: más leszel! „Türelemmel, szeretettel nevelem föl a gyermekemet.”
Eddig a pontig jó is a történet. Aztán egy váratlan élethelyzetben kihúzza a gyerek a gyufát nálad. Te eldöntötted, hogy Zen nyugalommal állsz a dolgokhoz. Igen ám, de peregnek ki a gyufaszálak a dobozból. És a gyerek második húzása után érzed, hogy felmegy a pumpa = a gondolataidban megjelenik az indulat vagy düh. Jó esetben észreveszed magad. Csakhogy ez kevés, mert már indulatba jöttél és a gyerek ezt már észrevette.
Ha az indulatod magával sodor, akkor a cselekvés után jön a bűntudat vagy lelkiismeret furdalás. Majd a bosszankodás, hogy „na ……, olyan vagyok, mint az apám”
Hogy kecmereghetsz ki ebből?
Úgy, hogy érzelmileg helyes és intelligens válaszreakciót adsz az életed helyzeteire. (Mindegy, hogy épp a gyerek ihlette meg, vagy más.) Érzelmileg felülmúlva felmenőid helytelen/tudattalan mintáit, döntést hozol: „érzelmileg helyesen járok el”, azaz eszerint gondolkodom és cselekszem. ettől a ponttól kezdve pedig figyelsz magadra. Ez a tudatos fejlődés.
Amennyiben ezt mellőzöd, úgy a rögzített mintáidat játszod le újra és újra. Amikor az apád nyakon vágott, az a fizikai megnyilvánulást mutatja be, de ugyanez a helyzet az érzelmi szinten.
Tegyük fel, hogy belép az életedbe egy „külső körülmény” adta probléma, amire gondolkodás nélkül félelemmel és aggódással reagálsz és nincs cselekvési terved. Később, amikor a gyermeked kerül egy olyan élethelyzetbe, amikor a „külső környezet” nyomást gyakorol rá, úgy érzi, tehetetlen, automatikusan aggódni, félni kezd. Érzelmileg befolyásolhatóvá válik. Mielőtt végiggondolná, hogy miről szól az az élethelyzet, mi a saját problémája ebben, meg se kérdőjelezi, hanem hasonlóan reagál zsigerből, mint ahogy tőled látta és megtanulta.
Mi történik tehát egy félelmi konfliktus esetében? Mindenekelőtt azt vizsgáld meg, hogyan reagálsz arra a kivetített veszélyre, amitől félsz. Miként jársz el? Elsősorban a külső körülményeket veszed számításba, vagy a saját belső megérzésedre figyelsz? Egy veszélyforrás esetén a környezetedet veszed górcső alá vagy önmagadat figyeled meg elsődlegesen? Elkeseredettség, kilátástalanság esetén a külső körülményeket hibáztatod vagy megvizsgálod a saját szerepedet a helyzetben (mit tettem azért, hogy most itt tartok, hogyan jutottam el idáig, hogy ebbe a szituációba kerültem?).
Hogyan jársz el abban a helyzetben, amikor a lelked mást sugall, mint amit az eszed diktál? Agyalsz vagy szívből, lelkiismeretből döntesz? Mennyi ideig mérlegelsz? Mennyi időt vesz igénybe, amíg döntést hozol?
Elfogadod a „miért nem csinálom” választ az agyad/külső hatások miatt vagy kijelölöd magadnak a „hogyan fogom megcsinálni” útvonalat?
A gyermeked is eszerint dönt, mérlegel, cselekszik elsődlegesen. Átveszi a mintát, Te vagy a minta! Minden pillanatban.
Mit tehetek a félelem megjelenése esetén? Meghatározom magamnak, hogy: 1. mi az, amitől tartok, 2. miért tartok tőle (megvizsgálom, hogy igazak-e az okok, amik miatt félek), 3. hogyan lépek tovább (mi a cselekvési tervem, ami az életcélom felé visz tovább). A kérdés az, hogy ezt meg tudod-e tenni a szerint, ahogyan a Te Tiszta Lelked diktálja, vagy sem. Ki fog elszámolni az életed végén? TE. Senki nem fog felelősséget vállalni az életedért, csakis TE.
Amennyiben úgy érezzük, hogy valamivel kapcsolatban a lelkünk mást sugall, mint az agyunk, akkor érdemes elindulni a sugallat irányába (is). Megvizsgálni, hogy az miről szól. Tanulni, informálódni, figyelni. Nyugodtnak maradni. Megint csak figyelni és jelen lenni.
A nyugodt jelenlét a legfontosabb egy válságos élethelyzetben, csak a nyugalom állapotában lehet megfelelő döntéseket hozni. Ezt viszi tovább a gyermeked is.
A Német Új Medicina (GNM) és a biologika igazolta, hogy a súlyosnak megélt veszélyfélelmi konfliktusok az elme zavarához vezethetnek. Amikor valaki állandóan attól fél, hogy támadás éri, lecsapnak rá (akár ember, akár vírus vagy más tényező), folyton retteg, hogy megtámadják, abban az esetben paranoia hallucináció léphet fel, mely üldözési őrület az agyat konstellált állapotba hozza. Amikor egyszerre van elölről és hátulról érkező veszélyfélelem, beszorítottság érzés, akkor a beszorultság érzés szintén konstellált állapotba hozhatja az agyat.
A rettegéses zavarodottság, megzavarodottság paranoid skizofréniához vezethet. Ezekben az állapotokban nagyon nehéz józan, értelmes döntéseket hozni. Ebben a pillanatban befolyásolhatóvá és irányíthatóvá válsz.
Érdemes elkerülni, hogy generációkra továbbörökítsünk olyan programokat, amelyektől mi magunk is szabadulnánk. A pszichogenetika egyértelműen igazolta, hogy a szülői mintákat, hibás mentális válaszreakciókat, félelmi programokat a gyermekek továbbviszik. Befolyásolja életük alakulását, azaz elszenvedőévé válnak.
Ez a szülő felelőssége, társadalmi szinten pedig valamennyiünké. Mindannyian hatással vagyunk a másik embertársunk életére, szülőként, nagyszülőként, minden emberminőségben és szociális formában.
Mi lehet a kiút?
Mindenki képes megtalálni azokat a lehetőségeket és eszközöket, amellyel a nyugalom állapotát elérheti. Használd ezeket az eszközeidet! Építs ki olyan szociális hálót magadnak, akikkel megoszthatod önmagadat, saját problémáidat és szükség esetén segítséget nyújtanak (legyen szó informatikáról, jogról, kétkezi munkáról, érzelmi támaszról, stb.). Maradj a saját magad által meghatározott középpontban, és ha ki is billensz időnként, tudd a belső nyugalmad elérési útvonalát, hogy visszatérhess! Valamint tudd, hogy kihez fordulhatsz, aki tényleg úgy és abban segít, ahogy és amiben neked segítség. Ezt követően nincs többé szükséged a „kiútra”, hanem mindig tudod, hol találod meg a saját célod felé vezető ösvény jelölőköveit! Innentől kezdve méltó módon haladsz, lelkiismerettel és felelősségvállalással; mind a saját életed, mind gyermeked élete, mind embertársaid élete vonatkozásában.
Csipán Ágnes
kép: pixabay.com
